Nem így akarok bekerülni a jazzlexikonba!

Pazar évem volt 2007, abban az évben csekély számú álmaim egyike valósággá vált, amikor a Művészetek Palotájában a New Orleans – Swing Fesztivál egyik koncertjén nem annyira csekély számú kedvenceim egyikével, a legendás tenorszaxofonossal, egy élő jazz-óriással, Scott Hamiltonnal léphettem színpadra. Történetünk szempontjából maga a koncert – micsoda koncert! - irreleváns, ami miatt kiindulópontnak választottam, az a mester kvartettjének bőgőse, Dave Green, illetve az ő elbeszélése.Green egy igazi régi vágású brit muzsikus, egészen fiatalon cseppent a jazz sűrűjébe, „skalpjainak” listája módfelett figyelemreméltó, elcsípte a nagy öregeket, köztük a kalaposokat. A hatvanas évek derekán, húszegynéhány évesen éppen Ben Webster-rel dolgozott egy londoni klubban, amikor Coleman Hawkins Angliába érkezésétől voltak izgatottak a jazzkedvelő britek. Webster és Green, koncertjük végeztével elmentek abba a klubba, ahol Hawkins játszott. Green borzasztóan izgatott volt, de ekkor még nem sejtette, hogy az igazi izgalom még várat magára. A közös vacsora után az öregek megkérték, hogy vigye el őket szálláshelyeikre az új autóján. Ez már önmagában is izgalmas, de Green adrenalin-szintje attól szökött az egekbe, hogy eszébe jutott: autójánál csak a jogosítványa újabb, még meg sem száradt rajta a tinta. Green fiatal, kezdő sofőr, az autó hátsó ülésén pedig ott ül a három kalaposból kettő (ha nem lenne egyértelmű: Lester Young a harmadik). Egy ilyen élmény igazán felejthetetlen, még akkor is, ha Green egész úton verejtékezve imádkozott: „Csak ne történjen semmi baj, ne karambolozzunk, nem így akarok bekerülni a jazzlexikonba!”.

Kedves történet, amiről már rá is köthetünk a másik, igen hasonló történetre, ami velem esett meg, 1993-ban. A kétes jazztörténeti jelentőségű epizód szereplői: Clark Terry, Spjepko Gut, Szalóky Béla és egy élemedett korú és erősen megkérdőjelezhető műszaki állapotú dízel Opel. Azokban az években többször jártam a briliáns trombitásnál, a szerb születésű Stjepko Gut-nál, aki akkoriban a Graz-i jazztanszak tanára volt. Kiváló barátom - hozzám hasonlóan - rajong Clark Terry-ért. A világ szerencsésebb felében, a földrajzilag nem is olyan messzi Graz-ban rendszeresek a világklasszis muzsikusokkal tartott mesterkurzusok, 1993-ban Clark Terry töltött ott néhány napot, részben vendégtanárként, részben a Stjepko Gut vezette MHS Big Band szólistájaként. Mr. C. T. előadása után (ami a mai napig élénken él emlékezetemben, de erről egy külön cikket lenne érdemes írni), mindenki elhagyta a termet, kivéve Clark, Stjepko és egy ifjú magyar jazztanszakos. Ez a lelkes muzsikus és egyúttal kezdő sofőr én voltam. Mielőtt a mester elcsomagolta volna hangszereit a kurzus végén, előkerült Stjepko szárnykürtje, majd hamarosan az enyém is. Kereken egy órát játszottunk három szárnykürttel. Szórakoztunk, viccelődtünk, fújtunk és fújtunk. Stjepko és én kérdeztünk, Clark-ból pedig áradt a jazz, a pozitív energia. Minden másodpercét kiélveztem, töltekeztem. Aztán Clark elővett a hangszertokból egy kis táskát és anélkül, hogy egy Ellingtonról szóló anekdota mesélését félbehagyta volna, beadta magának az napi inzulin-injekcióját. Tovább mesélt, aztán Stepko jelezte, indulni kell. Elvinném-e őket kocsival? Micsoda? Naná! Akkor még nem tudtam, hogy ez miért sürgős. Clarkék beültek az öreg bontószökevény Opelem hátsó ülésére és elindultunk. Ekkor még nem imádkoztam a fentebb említett Dave Green-hez hasonlóan, de amikor hátul abbamaradt a nevetés és Stjepko előreszólt, hogy baj van, Clark kezd bekómálni (enni kellett volna valamit az inzulin beadása után), akkor elöntött a hideg veríték. Bizony, akkor átfutott az agyamon a gondolat: onnan fogják a nevemet ismerni, hogy az én autómban boldogult meg minden idők legnagyobb trombitása. A visszapillantó tükörben a jól ismert arcot láttam, de a legenda ezúttal nem a képernyőn volt, hanem a hátsó ülésen és nem pont olyan kondícióban, ahogy azt egy szentimentális fiatal magyar rajongó a volánnál ideálisnak tartotta volna! Stjepko látta rajtam a pánikot és határozottan benavigált egy macskaköves, villamos-sínes, egyirányú utcába, természetesen szembe a forgalommal (szerencse, hogy késő este lévén üres volt az utca), én nem kérdeztem, csak hajtottam és izzadtam. Állj! Fék. A hátsó ajtó kivágódott, Stjepko pedig egy étterembe bevágódott, ahonnan néhány pillanat múlva egy szelet kenyérrel és egy kancsó vízzel tért vissza, gyakorlatilag fénysebességgel. Az egész olyan volt, mintha egy akciófilmben lennénk. Stjepko egyik kezével fogta a kenyeret, a másikkal pedig próbálta Clark állkapcsát mozgásra bírni. (Hogy ezalatt hol volt a kancsó, azt nem tudom, talán, ha sör lett volna, akkor emlékeznék.) Ekkor láttam, hogy Stjepko keze is remeg. Nem tudom, hogyan számolt volna el a vendégével, ha nem jár sikerrel az elsősegély. Clark szerencsére nem teljesen kómált be, ezért sikerrel járt. Lassan elkezdte csócsálni a kenyeret, majd néhány perc múlva, mintha mi sem történt volna, azt mondta: - Pont itt egy étterem, nem megyünk be vacsorázni? Bementünk, ahol Stjepko-nak így volt lehetősége magyarázattal szolgálni a személyzetnek. Clark egész este sziporkázott, jobbnál-jobb sztorikat mesélt, amikből világosan kiderült, hogy Ellington-t szereti és tiszteli a legjobban. A vacsora végén nem engedett fizetni, előhúzott belső zsebéből egy köteg, befőttes gumival összekötött (10-15 darab) hitelkártyát, amiből a pincér húzott egyet és elvitte. (Ekkor láttam először és utoljára arany American Express hitelkártyát.)

Hogy miért ez a – szerencsére happy end-del végződő – történet jutott eszembe? Nos, azért, mert még élő kedvenceimről rendszeresen próbálok információkat nyerni a világhálóról, Ruby Braff, Carl Fontana, Stan Getz, Ella, Oscar, „Sweets”, és a többiek már odafönt koncerteznek, de Clark Terry még itt van köztünk, december 14-én tölti be 91. (!) életévét, már nem játszik, éppen kórházban van. Remélem, hogy orvosai legalább olyan sikerrel járnak, mint Stjepko Gut a lopott kenyérrel és vízzel azon a kalandos grazi éjszakán!

A fentebb olvasható történet megírásával egy igazi élő legenda előtt tisztelgek. Isten éltessen, Mr. C.T.!