Elmélkedés hangszerekről, fúvókákról, legendákról

Na jó, a címben szereplő kérdés persze nem azt firtatja, hogy ütőgardonon vagy talán didgeridoo-n játszik-e Warren Vaché. Természetesen kornetten. A kérdés inkább az, hogy számít-e, milyen gyártmányú kornetten fúj a mester? Vagy egyáltalán kell-e tudnunk, hogy milyen csőből szólnak azok az éteri dallamok? A választ illetően nem vagyok biztos magamban, annyi ellentétes tapasztalatom van, hogy az már szinte megterhelő. Most megpróbálom felépíteni a témában a magam kártyavárát. Nézzük!

Augusztusban Budapestre látogatott Warren Vaché, a brilliáns amerikai muzsikus, a 6. New Orleans - Swing Fesztiválon a Hungarian Swing All Stars vendégeként lépett a Művészetek Palotája színpadára. A koncertről most nem írnék, olvassátok el Ittzés Tamás jegyzetét! Mr. Vaché nem először járt Budapesten, 1973-ban az Erkel Színházban muzsikált a Benny Goodman Big Band tagjaként. Az augusztusi koncert, illetve az előtte tartott próba juttata eszembe a témát, amiről most értekezek, ámbár felhívom a figyelmet, hogy a témában kinyilatkoztatást tőlem ne várjon senki, nem én fogom közkinccsé tenni az aranytojást tojó kristálygömböt.

Milyen a jó hangszer? Drága. Ez a vélemény makacsul tartja magát, nem véletlenül, hiszen az esetek döntő többségében igaz. Igaz persze az is, hogy mostanság egy közepes hangszer is drága, sőt, a tanuló-modellek között is van néhány indokolatlanul magas árú darab. Egyre népszerűbbek a kis manufaktúrákban gyártott hangszerek, sok profi muzsikus szívesen (na jó nem éppen szívesen, inkább kényszerűségből) fizet akár milliókat egy-egy instrumentumért. A vonós hangszerekről fogalmam sincs, azokról nem tudok mit írni, de a rezeseket azért elég jól ismerem. Wynton Marsalis például Monette trombitán játszik. Bárki vehet magának Monette trombitát, de alaposan bele kell hozzá nyúlni a bugyellárisba, 3-4 millió forintot kell érte leszurkolni. Meg persze el kell utazni érte, ennyi pénzért óvakodjunk a vakon vásárlástól! A vakon vásárlástól persze minden esetben óvakodjunk, kivéve, ha szobadísznek veszünk hangszert valamelyik aukciós oldalon. Vettem már az ebay-n hangszereket, hol bejött, hol nem, lutri (pl. egy King flugabone azóta is nagy kedvencem, egy Courtois szárnykürt pedig a falon végezte). Anno a Határőrség Zenekara szaxofonosai valóságos zsibvásárt tartottak öltözőjükben, hetente érkezett meg a minden eddiginél jobb fúvóka. Számtalanszor jöttek be az irodámba lelkesen az új szerzeménnyel, Béla ezt hallgasd meg! És tényleg. Minden alkalommal jobbnál jobb sound-okat produkáltak az új fúvókákkal, amik szerintem megérezték a büszke tulaj lelkesedését, ritkán tettek keresztebe a boldog vásárlónak. Persze magam is drága hangszereken játszom leginkább, legújabb szerzeményem egy Schagerl basszustrombita, amiből nagy büszkeségemre mindössze két darab készült, a másik James Morrison kezei között járja a világot. Egy hazánkban kevéssé ismert trombitán, a Cannonball cég költői elnevezésű Bavarian Lion modelljén trombitálok, harsonáim közül a leggyakrabban a King 2B "Jiggs Whigham" Modell-t, illetve Bill Watrous után szabadon a Bach Stradivarius 16LT-t használom. Van néhány kornettem is, de hogy melyiket szeretem, az majd lentebb kiderül!

Nos, akkor ebben az emelkedett pillanatban, a méregdrága hangszerek és kiegészítők örömteli létezésének mámoros tudatától párás tekintetünket emeljük a kék sarokról a piros sarokra! Itt vertek ugyanis tanyát a fentiekkel ellentétes tapasztalatok, amik majd jól megnehezítik a dolgunkat ebben a szövevényes témában.

Warren Vaché egy soványka, ütött-kopott, de azért valódi bőr diplomatatáskával érkezett Budapestre. Talán a bőröndjében tartja minden bizonnyal legalább arany, felbecsülhetetlen értékű hangszerét. Na jó, erre nem gondoltam, tudtam rég, hogy milyen csövön fúj a mester. A dipitasiból előkerült az ősöreg Yamaha kornett. Hát igaz? Nem legenda csupán? Bizony igaz, ez egy olcsó tanulómodell. Amíg ezt írom, addig is Vaché szól a hangszórókból, szinte hihetetlen, hogy ez nem valami korunkcsodája, valami speciális anyagból, ufótechnológiával készített különlegesség. Pedig nem, ez egy élemedett tanulóhangszer. Szépen csillog, mert nemrégiben kapott egy aranyozást az eredetileg ezüstözött kornett. Tanulságos. Néhány éve úgy száz amerikai dollárért magam is hozzájutottam egy ilyen csőhöz, nem véletlenül, miután megtudtam, hogy Vaché ilyenen játszik évtizedek óta, ki akartam próbálni. Hát, igaz ami igaz, nem tapasztaltam semmi különöset, de most már elárulhatom, hogy nekem ez az ócska, toldozott-foltozott kornett lett a kedvencem. Lehet, hogy ha Warren nem ezzel a modellel játszotta volna azokat a csodálatos szólóit Rosemary Clooney Concord albumain, akkor nekem ez a hangszer nem sokat érne, meg sem lenne. De így ezen játszom, lett légyen ez bármennyire is szentimentális.

Feltolul egy másik emlék, ami mindig előretolakodik, amikor a hangszerek minőségéről, az anyag fontosságáról, ilyesmiről beszélgetek kollégákkal. Az eset valamikor a II. búr háború idején történt, a Zeneakadémia nagytermében nyugdíjba vonulása alkalmából Újfalusi tanár urat, az Úfalusi-Pehl Perlaki trió első felét búcsúztatta a szakma (Újfalusi László tubások és harsonások egész hadseregét nevelte a Zeneakadémián). A koncerten tubások és harsonások váltották egymást a színpadon. Volt ott szóló, duett, trió, quartet, nagyparty, meg még amit ki lehetett hozni egy ilyen rendezvényből. A tubások, mivel mindannyian többször is játszottak a koncerten, hangszereiket nem hurcolták ki a színpadról, mindenki letette a sajátját a színpad szélén. Tubaerdő nőtt a sarokban. És ekkor valami szokatlanra lettem figyelmes: Szabó László tubaművész, a Zeneakadémia adjunktusa (csodálatos muzsikus!!!) minden alkalommal a hozzá legközelebb eső hangszert vette magához. Nem keresgélte a sajátját! Álljunk csak meg, hát hogy van ez? Neki mindegy? Élesben bármit a kezébe vesz és hibátlanul játszik? Na ne! És mégis. Akkor most a csodahangszerekről szóló legendák, a fúvókák, nádak, kencék fontosságát hangsúlyozó vélemények tévesek? Nem tudom. Nyilván nem. Vagy az lehet a helyzet, hogy létezik egy olyan szint, ahol mindegy. Persze azon a polcon vajmi kevesen ülnek. Szabó tanár úr mindenképpen.

Még egy apróság, ami tovább árnyalja a képet, vagy inkább tovább érleli bennem a gyanút, hogy rossz helyen álltam, amikor a tudás fáját megrázták. Maurice André ugyanis speciális, neki gyártott egyedi fúvókákkal játszik, amiknek a belső pereme nem szabályos kör alakú. Natessék!

Remélem mindenkiben sikerült elültetnem a kíváncsiság vagy a kétkedés csíráját, remélem van ez a téma annyira érdekes, hogy minél több vélemény és történet boldog birtokosává tegyetek. Magam egyre kevésbé tudnék állást foglalni az ügyben, nyilván mindenkinek van tapasztalata hangszerekkel, fúvókákkal, a sajátjaimmal most nem untatnék senkit, inkább megyek gyakorolni, hátha néhány emberöltő múlva pár centivel közelebb kerülök ahhoz a bizonyos polchoz.

(Terveztem megemlíteni, hogy vajon miért van az, hogy Papa Fleigh-en kívül egyetlen magyar jazztrombitás - persze klasszikus sem - volt kíváncsi élőben egy ilyen legendás trombtásra, mint Warren Vaché. Végül erről nem írok...majd talán máskor.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.