(Másodközlés, először megjelent a Bohém Jazzmagazinban)

Hogy nem jamm-eltem Chuch Hedges-szel…

A válasz igen egyszerű: elbaltáztam. Elbaltáztam egy lehetőséget 1999-ben… És a mai napig annyira haragszom magamra emiatt, hogy ritkán állok szóba magammal, akkor is rendszerint összevitatkozok velem. Mea culpa ide, mea maxima culpa oda, meg vagyok sértődve rám.

Kezdjük az elején: ideborítom a történet kulcsszavait, azok kedvéért, akik nem akarják végigolvasni a cikket: megkapják a lényeget tömören, így még az a szabadságuk is megvan, hogy olyan sztorit barkácsolnak maguknak, amilyet csak akarnak. A többiek meg kénytelenek lesznek megismerni az én verziómat, Tisztelt Bíróság!

Chuck Hedges, Bill Allred, John Allred, Tommy Saunders, Paul Wertico, La Crosse, Wisconsin, USA. Aki ennyiből nem tud magának egy olyan anekdotát kerekíteni, amiből világosan kiderül, hogy miért orrolok rám, az kénytelen lesz a történet egyetlen hiteles forrására hagyatkozni. Jelesül rám. (Akivel nekem problémáim vannak.)

Szép emlékű húszas éveim vége felé nagy öröm ért, Amerikába utazhattam a Budapest Ragtime Band harsonásaként. Nem sajtóhiba, tényleg harsonáztam, akkor még csak bimbózott az a kényszerképzetem, hogy trombitás vagyok. (A haknik számából arra következtetek, hogy azóta már tényleg trombitás vagyok. A harsonások szemében. A trombitásokéban meg harsonás. Püff. Víg Tomi fordulatával élve: harsonás helyett így, mint trombitás fogok kimaradni a történelemkönyvekből.) Szóval, Amerikába utaztam, hurrá. Írhatnám, hogy mekkora dolog volt ez akkor, először lépni a jazz szülőföldjére (a magam részéről még ragaszkodnék ehhez a sztereotípiához), de nem lenne igaz, hogy először, mert abban az évben a néhai Carl Fontana és a sajnos szintén néhai Kapitány Laci (ex Magyar Rádió Tánczenekara) vendégeként már jártam a korlátlan lehetőségek hazájában, ahol – mondanom sem kell korlátozott lehetőségek között – felléptem néhány helyen Las Vegas-ban és az Angyalok Városában. Nehezemre esik, de vissza a sztorihoz! A BRB-vel (sorry, de mostanában szinte kötelezőek a rövidítések, lásd MAO, BJO, BJC, HVQ, OTP, MÁV…stb.) Wisconsin állam több városában felléptünk, nevezhetjük a koncertsorozatot turnénak, bár manapság már egy-egy koncertre is mondják drága kollégák, hogy turnéba’ vagyok. (Hátborzongató, nem?) A turné legfontosabb állomása a La Crosse Jazz Festival volt. Mások szerint a Milwakuee-ban üzemelő sörgyár meglátogatása volt a fénypont, de én ezzel – sziklaszilárd absztinensként – természetesen nem értek egyet. Még hogy rezesek sörrel? Micsoda badarság! A La Crosse Jazz Festival egy kellemes nyárvégi szabadtéri program, Oktoberfest-i környezetben, az amerikai swing jazz kultúra élő nagyjaival. (Wisconsin német állam, csak amerikai állampolgárok lakják, akik bőrgatyában vannak ugyan, de azért kettő-négyre tapsolnak.) Abban az évben Wild Bill Davison-ra emlékezett két együttes is, a Bill Allred’s Classic Jazz Band és az alkalmi Wild Bill Davison Legacy Band. (Hogy milyen hatással volt rám Bill Allred zenekara, azt talán jelzi, hogy később a kérészéletű első – és ezidáig utolsó – saját zenekarom a Szalóky Classic Jazz Band nevet kapta a keresztségben.) Egy modernebb jazz-t játszó zenekarral fellépett a fesztiválon Paul Wertico, aki jó néhány évig Pat Metheny dobosa volt. Miután a rendezvény első napján egy jam session alkalmával összebarátkoztam Bill Allred fiával, a briliáns harsonás John Allred-del, a második este hívott, hogy feltétlenül menjek vele, mert Paul Wertico-val fogunk örömzenélni. Az igen! Mi tagadás, felvillanyozott. Még ugyanazon a napon a BRB koncertjén hallott játszani Chuck Hedges, aki a kornetes Tommy Saunders és a harsonás Bill Allred társaságában a fentebb említett Wild Bill emlékzenekarban klarinétozott. A fellépésünk után odajött hozzám Tommy-val és invitált az esti jam session-re. Amelyik természetesen nem volt azonos a korábban említett örömzenével, amire szintén „hivatalos” voltam. Nos, bizonyos kiművelt és olvasott, tudományos körökben ezt hívják dilemmának. Kevésbé kiműveltek (mondjuk nem én, hanem az a Szalóky Béla, akivel a történtek miatt haragban vagyok) ezt úgy fogalmazhatják meg, ha semmiképpen nem állnek el attól a szándékuktól, hogy fogalmazzanak: most melyik kezembe harapjak bele? Ügyeskedni próbáltam, úgy okoskodtam, hogy itt is egy kicsit, meg ott is egy kicsit. (Akinek ez a harcmodor valaha bevált, azt kérem, hogy névvel és címmel jelentkezzen a szerkesztőségben!) A tradicionális szekcióban kezdtem, egy szállodában eljátszottam két számot az ottaniakkal. Tommy Saunders csodálatosan játszott, Chuck Hedges pedig nem ért oda, amikorra én (helyesebben: én hülye) már továbbálltam. Drága Olvasó, ez volt a részletes, beismerő válasz a címben feltett kérdésre. Elsiettem a másik helyszínre, ahol telhetetlenségem elnyerte méltó jutalmát: a modern jam session elmaradt. Egy sörözőben vártuk John-nal és még néhány kollégával a nagyokat, akik eljöttek ugyan, de hangszert nem hoztak. (Vö. a tavalyi bánki örömzenét, ahol pl. Alvin Queen vagy Jennifer Leitham olyan odaadással jammelt, mintha életük utolsó lehetősége lenne.) Az este persze kellemes volt, mert John-nal a la crosse-i és milwaukee-i sörök összehasonlító analízise mellett jazz-ről, leginkább jazz-harsonásokról beszélgettünk. Jó volt, nagyon jó, de elpuskáztam egy lehetőséget, amit tényleg nehezen bocsájtok meg magamnak. Mentségemre azt tudom felhozni, hogy akkor még nem tettem le a garast, nem tudtam, hogy melyik stílus az igazi kedvencem, mit akarok leginkább játszani. Ma már tudom, és bizonyosan tudom azt is, hogy hol tölteném azt a bizonyos la crosse-i, augusztusi estét, ha újra választhatnék. Sajnos Tommy-t és Chuck-ot ez már nem hozza vissza.

Tanulság nélkül nem írás az írás: ne habozzunk beismerni tévedéseinket és/vagy gyengeségeinket,  akkor mindenki boldog lesz, bizony. Jómagam a történet megírásának végére olyan szépen kibékültem velem, hogy most megyek és meghívom magamat egy, a milwaukee-inál és a la crosse-inál is jobb magyar sörre.

Drága Olvasó! Tommy Saunders, Ruby Braff, Wild Bill Davison, Bobby Hackett, Chuck Hedges, Joe Murányi, Vic Dickenson, Peanuts Hucko, Bob Wilber, Bud Freeman… Ezekből a nevekből nem kell összerakni semmiféle történetet. Hallgatni kell Őket és szeretni.

 Szalóky Béla

A csatolt kép a történet idején készült La Crosse-ban. A megkérdőjelezhető ízléssel kiválasztott öltözéket nem önszántamból vettem fel, a BRB show kelléke volt. Mellettem a néhai Tommy Saunders.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.